Címke Archívum: Brad Pitt

A 7. ne magad légy: Hetedik kritika

Biztos csodálkoztok, hogy ezúttal egy régebbi filmet választottam. Ennek két oka is van. Egy: mostanában csak az aktuális év, vagy előző esztendő filmjeiről írtam és kicsit meg akartam ezt szaktani. Kettő: csipkebokor vessző.

 seven

Zombi apokalipszis – Z világháború kritika

Sokak számára az év egyik legjobban várt filmje a Z világháború. Szerencsére megérte a várakozást. Persze nem egy korszakalkotó mindent elsöprő alkotás, de végre a műfajon belül egy igazán élvezhető produkció…

World-War-Z-New-Movie-Poster-Download-Free

Kíméletlenül gyenge (Ölni kíméletesen KRITIKA)

Brad Pittet rengeteg filmben láthattuk már szerepelni. Kiváló színész ő, bár több gyenge filmben is szerepelt már. Mégis ezekben is érezhető volt az ő színvonalas teljesítménye. 2012-ben ismét ilyen filmmel gyarapította a filmművészetet, az Ölni kíméletesennel.

killing-them-softly_1920x1200

Becstelen brigantyk – kritika

A világ sorsának egy moziban kell eldőlnie a 10 éve készülő ars poeticus álomfilmben. Várhattunk volna mást a filmek szerelmesétől? Valami frappáns bevezetőt kéne most itten összefabrikálnom, ami be kell valljam, most valahogy nem akar sikerülni, szóval egy gyors in medias res, és egy kijelentés: Tarantino nem csak saját álmát teljesítette be, hanem a maga módján az idei nyár legjobb filmjét dobta össze.
Nem  volt ez azonban könnyű szülés, idestova 10 évig érlelgette magában a forgatókönyvet, majd a színészek kiválogatása is számos időt és energiát emésztett fel, de mindez azonban megérte. Legújabb mozijával magához képest meglepően epikus dolgokra  vállalkozott, s mert újat húzni: újraírta a második világháborút, lerombolta a nácik rémtetteinek mítoszát, s apró darabokra bontotta a nagy háború valós és valótlan szereplőinek egészét, hogy a mozaikkockákat a saját, különleges módján rakja újra össze. Quentin Tarantino, aki sohasem járt filmes iskolákba, egyszerűen több ezer film megtekintéséből, egy videotékában leste el a szakma alapjait, kivételes tehetségének köszönhetően napjaink egyik leghíresebb és mindenképpen leginkább kult-státuszban álló rendezőjévé vált, s legújabb filmjével kifogástalan rászolgált jó hírére. Sokan leírták, sokan kételkedtek, sokan a Halálbiztos öncélú és értelmetlen vérengzése után azt mondták, a Tarantino lufi kipukkadt, azonban most, még a legelvakultabb fanyalgók is megejthetnek egy elismerő fejbiccentést. QT visszatért ahhoz a szinthez, amit a Ponyvaregénnyel anno belőtt, s noha munkája nem hat olyan üdítően, mint a Pulp Fiction a maga idejében, annál mégis kifinomultabb, kiforrottabb, s bár az idő majd eldönti, szerintem nem kevésbé értékes; de ami a legfontosabb, igazán mondható rá, hogy a tarantinoizmus szinte kézzel fogható benne.

Töménytelen Becstelen briganty-k jelenet!

Ne feledjük, MA VAN A MAGYAR PREMIER! Sajnos sűrű a programom ilyenkor nyáron, így kritika vasárnap, vagy inkább hétfő körül várható. Mivel világpremierről van szó a napokban, így a marketing kampány utolsó, nem túl szerencsés dobásaként egy halom jelenetet szivárogtattak ki a netre. Aki le akarja lőni az egész filmet, megnézheti, én már ezekbe bele sem pillantottam.  A kritika amúgy meglehetősen pozitívan fogadja a filmet, ha hinni lehet a hivatalosoknak, egy tipikus Tarantinos filmet kaptunk ismét, mely egy fiktív II. világháborús történet (amit egy pillanatig sem kell komolyan venni) sok-sok és hatalmas dumával, remek karakterekkel, kiváló színészi alakításokkal, viszonylag kevés, de akkor nagyon odapörkölős akcióval, morbid humorral. Az első jelenet itt van, a többi a folytatás mögött:

Támadnak a Becstelen brigantyk!

1019i2Magyar honban mostanság lassan már hagyománya lesz a katasztrofális filmcím fordításnak. Nem tudom, hogy eme dicső fordítókat miért is fizetik, de hogy egy lyukast garast nem érdemelnek, az hétszentség. Legutóbbi zseniális, kolosszális, frenetikus magyar fordítás az Erőszakik volt(eredeti címe ugyebár In Bruges….joggal kérdezhetnénk, hogy ezt meg hogy?!), de most még ezt is tudták überelni, és a végeredmény valami értékelhetetlenül hulladák lett. Tényleg, kritikán aluli. Borzalmas, szánalmas, hihetetlen.

Van ugye az új Tarantino film, az Inglorious Basterds(címe szándékos elírás, a film egyébként egy ugyanilyen, de helyesen írt című film feldolgozása, QT ezzel is el akarta határolni magát az eredetitől, mondván, hogy az ő filmje csak távoli köszönőviszonyban lesz az eredetivel). roppant leleményes fordítóink szerint magyarban ez annyit tesz, mint Becstelen brigantyk!!! Mivan?!! Kész röhej.

ingloriousbasterdspitt

A főszereplő a bajszos csibész Brad Pitt, vele lesz Mike Myers, Eli Roth, B.J.Novak és Michael Fassbender, a németek oldalán Christoph Waltz, Til Schweiger, August Diehl és Daniel Brühl tűnik fel és a női főszerepet Diane Kruger kapta. A történet meg valami olyasmi lesz, hogy a mániákus Aldo Rain( Pitt) hadnagy válogatott nácigyilkos csapatot szervez, kiknek feladata nyilvánvalóan a gonosz nácik eliminálása lesz. A másik történeti szál egy francia nő, akinek családját legyepálták a nácik,  ő meg lelécel valahogy Páriszba és mozit nyitott. A két szál  összefügg,s a narrátor nem más lesz, mint Samuel L. Jackson. Nem túl érdekes, Tarantino-nak nem vagyok valami nagy rajongólya, de ilyen botrányos címmel tuti megnézem.

Benjamin Button különös élete – kritika

A Benjamin Button több mint 2 és fél órányi varászlat. Azt hiszem, felnőtt fejjel az ilyen filmek rántják vissza az embert a gyermeki áhítatba, az ilyen filmekért érdemes film fanatikusnak lenni és az ilyen filmeket néznéd meg újra és újra. Minden nap. Gyönyörű, tiszta, szomorú, fájdalmasan tragikus szépség, ami könnyen levesz a lábadról, és hatalmas élménnyel gazdagodva állhatsz fel a székből. Ha egyáltalán felállsz, és nem nézed meg újra.
benjamin_button_posterA történet szerint Benjamin Button (Brad Pitt) különös körülmények között született – és még különlegesebb élet jutott neki. Életét anyja halálának köszönhette, a torz csecsemő látványát és felesége halálát pedig apja nem tudta elviselni: megszabadult az ártatlan gyermektől. Amikor későbbi nevelőszülei küszöbére helyezi egy pólyában, aggastyán újszülöttet bíz a sorsra. A fiú csöpp, de 80 évesnek néz ki, vén testtel, de gyermeki aggyal él. Őszen, kopaszon, meggörnyedve tölti gyermekkorát egy idősek otthonában, ám ahogy telik az idő, izmai ruganyosabbá, bőre simábbá, arca mosolygósabbá válik. 70 évesen esik át a tini-szerelem érzésén, öregemberként ízleli meg az első csók ízét és nagyon fiatal kinézettel kell meghalnia. Visszafelé öregszik, számára visszafelé járnak az órák. Csak egy igaz barátja van: egy kislány, Daisy (Cate Blanchett), aki meglátja a vén ifjoncban a lehetetlen szépséget, a különös tragédiát, és kitart mellette élete végéig. A történet másik idősíkja a jelen, egy kórházi szoba. Egy haldokló idős nő, Daisy, aki felolvastatja lányával Benjamin naplóját és éli át ismét a csodálatos, s egyben rendkívül szomorú pillanatokat. 1918-tól egészen 2005-ig követhetjük végig az eseményeket, eközben ismerjük meg a főhős kalandjait, meghatározó barátait, szerelmeit, és kapcsolatát az igazival, Daisy-vel. A Benjamin Button egy lenyűgöző történet egy férfiról, az élet öröméről, a halálról, a megtalált szerelemről, tragédiáról és arról, hogy van ami az időn is túlmutat. Örök, történjen bármi.
benjamin_button_02Nem is tudom hol kezdjem. Még jóval a film megtekintése után sem tudok szabadulni tőle, gondolatok, érzelmek ezrei záporoznak a fejemben. Akárhogy is nézem a dolgot, David Fincher egy zseni, alkatói kreativitása rendkívül tág határok között mozog, esztétikai érzéke sem hagy kívánnivalót maga után. Filmjei mindig nyújtanak valamilyen eredetiséget, s ritkán nyúl mellé. Olyan hosszú időkre emlékezetes remekműveket tett már le az asztalra, mint a Játsz/Ma, a Harcosok Klubja, vagy a Hetedik. Eddig nem a lírai vénája miatt tartottam sokra, de most megmutatja, hogy a szomorú, csodás mesékhez is nagyon ért, amivel könnyen tesz hatalmas hatást érzékeny lelkünkre. Egy film sem tökéletes, de ritka az, amikor nem érzel egy pillanatig sem hiányérzetet…egyszer sem jut eszedbe, hogy na igen, ezt talán nem így kellett volna csinálni. Legalábbis velem. Itt jóformán nem volt ilyen. Fincher ismét egy dramaturgiailag tökéletes filmet rakott le elénk, amit nem fogunk egy jó darabig elfelejteni, története, szereplői, pillanatai, mély gondolati igazságai sokáig emlékezetesek maradnak. Egy egész élet krónikáját sikerült belezsúfolnia ebbe a monumentális 160 percbe, mely így is oly kevésnek tűnik. Ha 4 órán át tartott volna, akkor sem lehetne ráunni Benjamin Button csodálatos világára, nézni és nézni akarod, nem várod a végét, hanem teljesen behúz a remekül megkomponált képi világ . Legyen bármennyire is visszafogott, hangsúlyozza bármennyire is a szépségeket, ez a remekmű egy rendkívül tragikus, végtelenül szomorú történet.
Már az alapötlet is elég eredeti (vagy csak lehet, hogy az én kulturális szegénységemre vall, de én még nem nagyon találkoztam hasonlóval) és meghökkentő, legyen akár hihetetlen, az élet és halál állandó ellentétének folyamatos  varázsát tárja elénk. Képzeljük el: milyen lehet egy olyan ember élete, akinek nincs gyermekkora, hiszen fiatalságát öregen kell leélnie és utána hiába adatik meg neki az a lehetőség, hogy napról napra fiatalabb lesz. Mit ér az élet, ha mindenki akit szeretsz szépen lassan megöregszik melletted? Túl sok a halál, túl sok embert veszítesz el. Benjaminnak ugyanis ez jutott osztályrészül. Soha nem kérdezte Istentől, miért történt így. Csak elfogadta és még így is olyan élet jutott neki, amire sokan csak vágyakoznak. Sorsa mégis nagyon nehéz, amit gyanítom, hogy kevesen vállalnánk be…hiába adatott meg neki a szerelem, a boldogság, nem szenvedett hiányt semmiben…mégis fel kell adnia mindezt, tisztában volt sorsával, hogy soha nem élhet normális életet azokkal akikkel szeretne.
Műfajából, témájából adódóan van egy kis Forrest Gump utánérzete, itt is van egy hajóskapitány karakter, de itt a történetmesélés szomorúbb, nem mellesleg ugyanaz a személy írta a forgatókönyvet mindkét filmhez. A történet narrálása kettős, hol Benjamin, hol Daisy meséli az eseményeket. Plusz meg kell még említeni egy fantasztikus órás prológust, mely előrevetíti, hogy ez egy alapvetően szomorú film lesz, s mely szimbolikus utalás Benjamin Button életére és a film gondolatvilágára. Finchernek sikerült elkerülni a szerelmi történetek unalmas sablonját, a túlzott nyálasságot és az erőltetett tragikumot is. Bőven akadnak szívszorító pillanatok úgy is, hogy nincs kiemelve egyik sem. Maximum a zenével, ami bár szerintem nagyon ritkán lehetne hangsúlyosabb, de összességében nézve nagyon passzol a filmhez, sokat dob a hangulatteremtésen is és mindig tudja fokozni az adott jelenet érzelmi hatását. Az idő bár hosszú, néha kicsit leül a történet, vagy inkább úgy mondom, hogy Fincher nagyon belemerül a történetbe, de ez szükséges a karakterek elmélyítése miatt.
1815
A bámulatos forgatókönyv mellett vizuálisan is lebilincselő a film. Gyönyörű operatőri munka, tényleg, közönséges helyek és tájak kerülnek terítékre, az egész film mégis szemet gyönyörködtet, minden percében. Benjamin Button fiatalodása, Daisy öregedése, a maszkok, smink, minden borzalmasan hiteles. A beállítások, a fénykezelés magukért beszélnek, a jelenetek egy részét nagy felbontásban ki lehetne rakni valami szépművészeti galériába.
Az atmoszférateremtés is magával ragadó: néha nem látunk túl sokat az adott korszak világából, illetve csak szereplőink mozgása által, de a 20-as, 30-as, 40-es évek hangulata és filmes élményeinkből ismert világa maradéktalanul „átjön”. A környezet, a jelmezek, New Orleans és New York városképe bőven elég, hogy felvegyük az adott korszak hangulatát. A díszletek impozánsak, semmi kétség: ez a munka mindenképpen megérdemelne valami elismerést. Persze biztosan lesz olyan, aki kifogásolja majd, hogy a pontos helyszínre, korra nincsenek egyértelmű utalások, a II. világháború is éppen csak meg van villantva…nekem ez nem jelentett bökkenőt. Pont ellenkezőleg: sokkal időtlenebbé tette a történetet, függetlenné kortól és időtől, nem úgy, mint a már említett hasonló Forrest Gump, mely szervesen kapcsolódik egy-egy történelmi eseményhez. Negatívumként talán azt tudnám felhozni, hogy nincs igazán karizmatikus mellékszereplője a filmnek, de talán nem is kell, hisz ez egy baljós szerelem története, melynek két ember áll a középpontjában.
A színészekre nem lehet egy rossz szavunk sem, annak ellenére, hogy a színészi játék teljesen alá van rendelve a nagyszabású történetmesélésnek: Brad Pitt elegáns magabiztossággal hozza Button tragikus karakterét, mintha teljesen ráírták volna a szerepet. Néhol egy-egy testtartása, hanghordozása különlegessé teszi az adott jelenetet. Remek színész, talán nem ezért fogja megkapni a jól megérdemelt Oscar szobrocskáját, de már nagyon kijárna neki, akár most is. De az igazi aduász Cate. Ez a nő szép, elbűvölő, lehengerlő, mindent el tud játszani. Tökéletes az alakítása, és ő is legalább annyira tragikus karakter, mint maga Benjamin. Kettejük utolsó közös jelenetébe egy életnyi csoda és tragédia szorult.
SPOILER A film érzelmi csúcspontja ez az utolsó közös jelenet, melynél szem nem marad szárazon: a már idős Daisy karjaiban hal meg az ismét csecsemő Benjamin. Szörnyű, de tényleg. Mivel Benjaminnak csak a teste fiatalodott, az agya normális ütemben ért, így nagyon fiatal testben vált szenilissé és nem emlékezett Daisyre. Óriási érzelmi lavinát zúdít le már az a jelenet is, amikor az idős Daisy találkozik a kisfiú Benjaminnal, élete szerelmével, gyermekének apjával, azzal a férfival, akivel igazán boldog lehetett…és a férfi már nem is férfi többé, nem emlékszik rá. Magához veszi, elkíséri utolsó éveiben, miközben Benjamin egyre fiatalabb lesz. Végül is úgy hal meg Daisy karjaiban, hogy a nő utoljára meglátta a felismerést a csecsemő Benjamin szemében. Lenyűgöző és hihetetlenül fájdalmas szcéna. Tényleg, valami leírhatatlan mértékű lelki erőről tett tanúbizonyságot, és hiába hagyta el őket Benjamin pont azért, hogy a nőnek ne kelljen egyszerre két gyereket nevelnie, végül mégis úgy hozta a sors, hogy szegénynek végig kellett néznie Benjamin  sorsát. SPOILER VÉGE
tccbb1
Időről időre megfogalmazódik bennem valami olyan kósza gondolat, hogy manapság egyre kevesebb az igazán őszinte és kiemelkedő film, tele van a mozi végtelenül lebutított, unalmas szánalmakkal, amik még tetőzve a bajt sikeresek is. Ennyire kiveszett volna az értelem? De szerencsére mindig jön egy-egy ilyen film, mint a Benjamin Button, ami ismét eszembe juttatja, hogy Hollywood még mindig képes érzelmes, komoly gondolatokkal terhelt műveket is a néző elé tárni, amivel azonosulhat, amit igazán élvezhet, amin igazán eltöprenghet és amit nem unaloműzésképpen néz meg az ember, hanem mert egy valós filmművészeti érték. S bár a forgatókönyv sok  dolgot kimondatlanul hagyott, nem kell a szereplőknek beszélniük róla. MIvel Benjamin és Daisy életét, szerelmét, életük ellentétes alakulásának óriási kontrasztját kezdetektől fogva körüllelengi a baljósság, tökéletesen érezzük egy-egy pillanat súlyát, és hogy mire gondolhattak a szereplők, még ha nem is mondták ki. Emellett tele van emlékezetes momentumokkal, intelligens párbeszédekkel. A tanulságot, mondanivalót vonja le mindenki maga, van bőven miből csemegézni, hiszen több fontos témát érint az alkotás, Benjamin narrációja néhol egészen zseniális, egy-egy idézettel sokszor fogunk még találkozni a filmből.
MIndent egybefoglalva ez a mű tényleg elvarázsolt, maradéktalanul, teljesen. Több lábon álló, őszinte hangvételű, történelmi korrajzzal fűszerezett, nyíltszívű, érzelmes, kemény témákat feszengető, szívhez szóló tabló, mely valóban egy rendkívül különös élet krónikája, annak örömeivel és minden leírhatatlan, szörnyű fájdalmával. Ilyen gazdag filmes élményben nem volt részem az utóbbi időben, amit ez a mű kínál. Ha nem kap főszerepre, képi világra, forgatókönyvre, vagy valalmire Oscart, nagyon mérges leszek az Akadémiára, egyértelműen az egyik legszebb és leglebilincselőbb film az utóbbi években. Imádom.
I’ll be back
pepo

Korábbi művek: 12 Majom

“1997-ben egy halálos vírus 5 milliárd embert fog megölni. A túlélők elhagyják a bolygó felszínét. Újra állatok uralják majd a Földet.” – Részletek, egy paranoid skizofrénnel 1990. április 12-én, a Baltimori Megyei Kórházban folytatott interjúból. És részletek Terry Gilliam legjobb filmjéből, a 12 majomból.

Eddig nem írtam olyan filmről ami a személyes kedvenceim közé tartozna, és ez nem véletlen. Nagyon nehéz a kedvenceinkről írni, mert ott motoszkál a fejedben egy parányi félelem, hogy talán nem tudod majd megfelelően kifejezni magad, nem tudod leírni és úgy szavakba önteni mindazt, amit gondolsz a filmről és amit mindenképpen szerettél volna megosztani, vagy egyszerűen csak nem lesz méltó az írásod a film nagyságához. Leküzdve minden ilyen lélektani béklyót, megpróbálkozom most legyűrni ezt és írni egy olyan filmről, ami sajnos sokak által nem ismert, érdemtelenül, hisz jóformán csak elismerő szavakat olvastam eddig róla magam is(objektív leszek egyébként).

A történet szerint 1996-ban egy ismeretlen vírus a Föld majdnem teljes lakosságát kiírtja. 2035-ben a túlélők mélyen a föld alatt élnek, teljesen elszigetelve a felszíntől, a hatalmat  a “Tudósok” gyakorolják. Itt él egy cellában James Cole  (Burce Willis) is, aki “vállalja” az időutazást 1996-ba, hogy kiderítse, mi a 12 Majom Hadserege, amely a halálos vírust rászabadította a világra. Azonban váratlan helyzetbe kerül, mert kiderül, hogy az időgép meghibásodása miatt nem a tervezett 1996-ba, hanem 1990-be érkezik. Letartóztatják és elmegyógyintézetbe zárják, ahol megismerkedik egy neves víruskutató őrült fiával, a szintén ott ápolt Jeffrey Goines-szal (Brad Pitt) és a jövőbelátással kapcsolatos elmebetegségek szakértőjével, dr. Kathryn Raillyvel (Madeleine Stowe). Később visszahívják a jövőbe, majd újra útnak indítják a múltba – ezúttal a járvány kitörésének évébe. Lassan maga Cole is kételkedni kezd saját történetében és épelméjűségében. Lehet, hogy a jövő is csak egy lázálom?

Ebben a filmben Terry Gilliam megalkotja a totális technokrata diktatúráról szőtt anti-utópia meséjét, a kipusztulást éppen csak elkerült emberiséget belehelyezi egy szánalmas jövőbe, és még meg is fejeli az időutazással. Nem egy egyszerű alkotás, ahogy írni sem túl egyszerű róla. Ugrál a különféle idő- és tudati síkok között, alaposan megkavarva ezzel a nézőt, mindezt alapos technikai igényességgel teszi. Rendkívül összetett, komplex és több rétegből felépülő alkotás, mely az egyik legérdekesebb poszt-apokaliptikus film, amit valaha láttam. A Tizenkét Majom rejtélye a jövő és a múlt, a józanság és az őrület, az álom és a valóság határait feszegeti…Egy páratlan, bizarr és szürreális mű, mely helyet követel a sci-fi műfaj legnagyobbjainak pódiumán. A film az első képkockájától az utolsóig új meglepetéseket tartogat, új értelmezési alternatívákat kínál, új megvilágításba helyezheti a dolgokat, elbizonytalanítva ezzel még a figyelmes nézőket is, hogy mit is akar nekünk ezzel a filmmel a rendező kifejezni. Mert hogy emögött a film mögött több erős gondolat, vagy számtalan kérdés húzódik meg, az biztos(egyébként Chris Marker 1962-es rövidfilmje, A móló inspirációjára készült).

A film olyan szürreális, utópisztikus díszletet tár a nézők elé, amilyet előtte ritkán lehetett látni a műfajon belül. Az jövő emberei a föld alatt sínylődnek…a világ mocskos, büdös, sötét, bizarr, groteszk és megdöbbentő. A felszínt az állatok és növények uralják, erre a felszínre küldik időnként “önkéntesen” a rabokat, hogy mintát hozzanak le a fenti környezetből. Ilyen küldetéssel indul Cole karrierje is, hogy utána egy komolyabb feladatot kínáljanak fel neki. A helyszínek fantasztikusak, ezek a fenti képsorok is nagyon komor tónusúak…a hófödte világ ellenére nagyon sötét hangulatú a fenti világ a kihalt és romos épületekkel, a sivársággal és a csontig hatoló csenddel. Na nem mintha a jelenben játszódó jelenetek sokkal szebbek lennének…a film hangulatát, képi világát alapvetően meghatározza ez furcsa szürrealitás, Baltimore és Philadelphia is komor környék az átlagos szemlélő számára. A képek nyomasztóak, sötétek, és ez által romlottnak, rothadónak tűnik a világ, melyben az emberek élnek. Erre csak rátesz egy lapáttal az operatőri munka, a remek díszletek(illetve az átrendezett valós helyszínek), és a karakterek is. Az alkotás skizofrén alaphangulatát Paul Buckmaster egyedülálló zenéje teszi még hatásosabbá.

Ha sorba akarnék menni a film erényein(hangsúlyozva, hogy nem sorrendet állítok fel), akkor a történettel kezdeném, amit talán első nézésre nehezen ért meg a hétköznapok közértlogikájával bíbelődő tévénéző. A forgatókönyvírók remek munkát végeztek, ugyanis a sztori az időutazás dologgal nagyon érdekes, folyamatosan kapunk flashbackeket, aztán olyan jeleneteket, amelyek a végére kerülnek a helyükre, illetve olyan utalásokat, melyeknek nem tulajdonítunk jelentőséget, mégis alapvető fontosságúakká válnak. A történet több trükkös fordulatot tartogat a néző számára, a végén a szokásos nagy csattanóval, ennek ellenére ez nem az az “egyszernézős” film, ami már nem lehet izgalmas és érdekes az újranézéssel. Már sokszor láttam, de mindig tartogat meglepetéseket, egyik-másik jelenet egy új gondolat által vezérelve teljesen más megvilágításba helyezi a látottakat. A filmet többször átgondolva mindig felmerül egy új értelmezési lehetőség, egy új magyarázat, egy új megoldás a rejtélyekre illetve a bennünk felmerült kérdésekre a történettel kapcsolatban. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy az érdekes, izgalmas jelzők nem merítik ki igazán azt amit látunk, mely beeszi magát a bőrünk alá, és nem tudunk tőle szabadulni. A jövőben és a múltban egyaránt játszódó, időugrások, és ok okozati viszonyok látványosan kereszteződő világát szövi össze a rendező egy visszatérő álommal, mely végül betagozódik a működő valóságba, mely nem éppen kedvező. A főhőssel együtt csodálkozunk rá a dolgokra, és ugyanúgy kételkedünk épelméjűségében is. És ez őrület minket is a hatalmába keríthet, mert egy kósza, butaságnak tűnő ötlet teljesen átértékelhet mindent: ugyanis a filmnek több alternatív értelmezése is lehetséges, akár egy olyan is, hogy az egész csak kitaláció, az egész csak a dilis Cole és a diliház lakóinak kitalációja…több jelenet is utal erre, sok párhuzam van a jövő és az őrültek háza között, ami alapot ad ennek a feltételezésnek. Mindenesetre a rendező ezt nem dörgöli az orrunk alá, ezt csak érdekességképpen említettem, remélem aki ennek a cikknek a hatására nézi a filmet, majd felfigyel ezekre a dolgokra. Szóval ez a felfogási kapu nyitva marad, ezzel is tovább növelve a film rétegzettségét, tovább mélyítve azt. Ez egy alternatív értelmezési lehetőség a néző számára .

A színészek mellett sem lehet elmenni szó nélkül. A film 3 főszereplője mind remekel, vagyis bármilyen furcsának hangzik azok számára, akik elkönyvelték őt egy sima akciósztárnak, Bruce Willis is. Ezzel a filmmel is megmutatta, hogy megfelelő rendezői instrukciók mellett nagyon jó színészi alakítást is képes nyújtani. Cole karakterét nagyon élethűen formálja meg, még a legapróbb érzés és hangulatváltozás is leolvasható arcáról. Az egyik legemlékezetesebb jelenet a filmben, mikor meghallja a kocsiban a It’s Wonderful World cimű számot, mely heves izgatottságot vált ki belőle és örömében elkezd sírni. Willis akcióhősként vonult be a filmtörténelembe, de ebben a szerepben megmutatja, hogy rendelkezik drámai érzékkel is és képes túllépni azon a skatulyán, melybe besorolták.

A másik zseniális alakítás Brad Pitt-nek köszönhető. Egy elmebeteget játszik, de valami irdatlan nagy fantáziával, mimikával, testrángásokkal és mozdulatokkal, a filmtörténet talán legjobb dilisévé változik át. Az összes jelenete karizmatikus és figyelemreméltó. Nagy hiba volt, hogy csak jelölték Oscarra és nem kapta meg végülis..azért a Golden globe összejött neki a szerepért. Goines karaktere teljesen őrült, de indítékai, amik vezérlik tetteit érthetőek és jogosak. Az ő szájából hangzanak el olyan gondolatok, melyek megdöbbentőek, de mégis igazak. A diliházas jelenetei, amikor körbevezeti Cole-t, csak úgy tobzódnak egy tébolyult elme, teljesen jogos és életerős kérdéseitől és megállapításáról a világról, a fogyasztói társadalomról. Szerencsére a film nem kalandozik el ezek kifejtésével, vagy igazolásával…a végén összeálló kép úgyis igazol mindent, és sajnos nem kell csak kinéznünk a mostani világba, ugyanezekkel találkozunk mi is:

“-Mi fogyasztók vagyunk Jim. Ha sok mindent veszel, jó állampolgár vagy. De ha nem veszel sok mindent, akkor mi vagy?

-A külső embereket védelmezik tőlünk, pedig a külsó emberek ugyanolyan  bolondok, mint mi. Tudod, hogy “bolond” mit jelent? A bolondságban “többség dönt”.

-Nincs valós. Nincs téves. Csak közvélemény van. “

A női főszereplő Madeleine Stowe Bruce Willis mellett kicsit haloványnak tűnik, de mindezek ellenére fontos szereplő és alátámasztja, segíti a többi színész játékát, plusz a szerep sem ad neki olyan lehetőségeket, mint a két férfinak. Cole karaktere egyébként látványos fejlődésen megy keresztül a film alatt. Kezdetben csak parancsot teljesít, később már inkább a saját céljait követi, meg akarja fejteni álmát, majd őrültnek hiszi magát és amikor bebizonyosodik, hogy mi a valós és mi nem, már meg akarja állítani a vírust, ezáltal megmenteni az emberiséget, megmenteni a jövendőt, a nőt és ezzel magának ezt a világot is, amit olyannyira megszeretett, hogy inkább már hajlandó lett volna azt is elhitetni magával, hogy a jövőt csak ő találta ki. Fokozatosan felülkerekednek benne a belső tényezők, a 20. század vírusmentes, tiszta levegője és zenéje gyerekkorára emlékezteti, immár ez hajtja előre az emberiség megmentése felé vezető úton. A film remekül ötvözi Cole egyéni útkeresését, és az emberiség utolsó lehetőségének reményét. A dokinő karakterfejlődése is teljesen hiteles, nagyon nehezen, csak a megcáfolhatatlan(és váratlan) bizonyítékok után kezd el hinni Cole-nak, de akkor annál jobban.

A film alapvető kérdésköre a sorsszerűség, hogy vajh ezt a borús jövőt meg lehet-e változtatni, ha az ember csak egy kis részletét ismeri? És, ha e részletet nem jól értelmezi? Ha megváltoztatja, nem éppen akkor dönti-e el a sors kerekét a kedvezőtlen irányba, hiányos ismereti folytán? Egyáltalán változtathatunk-e a sorsunkon? Ha Cole nem avatkozik bele a dologba, talán nincs is vírus, hisz lehet, hogy ő adta az ötletet hozzá…vagy bármit is csinált Cole, vagy bárki a múltban, semmit sem változtat a jövőn, mert végül akármennyire is próbálta, nem tudta megakadályozni a vírust. A film lényege pont az abszurditásában rejlik, hogy rengeteg számú magyarázata van, és igazából bizonytalanságban hagy minket, hogy az egész valóság-e vagy nem. Gilliam az idő-paradoxont sem próbálja megoldani, hanem abban is kétségeket ébreszt. A másik érdekes kérdéskör az őrület mibenlétét feszegeti…mert mindenki őrült egy kicsit. Az emberek kirekesztik a társadalomból azokat, akik nem illenek a képbe…sárga házba zárják az őrülteket. De honnan tudhatjuk, hogy mi az őrület és mi nem az? Ki dönti ezt el és milyen jogon? Ki a veszélyesebb akit megbélyegeznek és ítélkezne felette, vagy aki bélyegez és ítél? Mert végülis akik meghatározzák, hogy mi a valós és mi nem az, azok is csak emberek…

Ráadásként az utolsó jelenet teljesen új megvilágításba helyezheti a jövő világát irányító Tudósokat. És a film végén is tovább él bennünk az a lehetőség, hogy talán ez az egész csak Cole torz és őrült elméjének agyréme. A két út folyamatosan keresztezi egymást, megakadályozva ezzel az egysíkúságot, és ezzel még fejtörésre is biztatják a nézőt. A 12 majom, mely a kitalációt, a szürreálist ötvözi megdöbbentő valóságközelséggel, mesterien keltett feszültséggel, szövevényes fordulatokkal, nagyszerű színészi teljesítményekkel, örökérvényű sci-fi, az időutazás paradoxonjának mélyére ás, azonban abszolút nem az időutazás témájának újbóli meglovagolása. Jóval több annál, ez csak keretként szolgál a valós mondandóhoz.  Terry Gilliam ezzel az alkotással ismét egy olyan filmet hozott létre, mely megosztja az embereket. Szélsőséges érzelmeket vált ki nézőjéből, először csodálkozik, később bizonytalan lesz, a legvégén pedig megdöbben. A ma már talán  kultfilmnek számító alkotás eredetisége és egyedisége megérdemelten emeli ki magasan a zsáner mozijai közül.

I’ll be back

pepo

Korábbi művek: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford

Az 1880-as évek Amerikájában mindenki ismeri Jesse Jamest, ő a vadnyugat leghírhedtebb bűnözője, akire tíz államban vadásznak és  ő a nemzet médiasztárja is egyben. Hiába rabolja ki bandájával a vonatokat, bankokat brutális módszerekkel, az embereknek egy misztikus és bámulatos személyiség marad, akiről még kalandregényeket is kiadnak. Ő a vidék legnagyobb hőse is, a nép Robin Hoodként tiszteli. Robert Ford? Róla senki se hallott.

De tényleg…ki is az a Robert Ford? Mert Jesse Jamest (Brad Pitt) mindenki ismeri, bizonyára már ti is olvastatok róla itt-ott, láttatok róla filmet, vagy egyáltalán hallottatok róla. A cím mindent elárul. Robert ‘Bob’ Ford (Casey Affleck) volt a vadnyugati népmesékbe illő hős, Jesse James gyilkosa.

Az az igazság, hogy már régóta meg akartam nézni ezt a filmet, több okból is: szeretem a  westerneket( a jobbakat legalábbis) és már a film első pillanattól kezdve szemet szúrt…ilyen hosszú címmel ritkán látni filmet, A listás, moziba kerülő alkotást meg még ritkábban. Ráadásul mivel is szolgálhat nekünk egy olyan mű, mely már az elején lelövi a fő poént, hogy ki ölte meg Jamest?!(Amerikában biztosan sokan ismerik a sztorit, de szerte a világban azért 100 emberből elég nehéz lenen találni egyet, aki tudná a gyilkos nevét is)

Nos, bátran mondhatom, többel mint elsőre látszik. A történetbe ott kapcsolódunk bele, amikor Robert Ford csatlakozik Jesse újonnan összeszedett bandájához és végrehajtanak egy vonatrablást.  Mikor Jesse testvére Frank (Sam Shepard) is kiszáll, mert belefáradt az egészbe, egy utolsó bankrablásos akcióra készül, hogy családjával együtt “nyugdíjba” vonulhasson. Ehhez beszervezi barátját Charley Fordot (Sam Rockwell) és testvérét, Robertet is. Robert már gyerekkora óta fanatikusan imádja Jesset, olyan híres akar lenni mint ő, számtalan kalandregényt olvasott már róla, melyeket nagy becsben őriz. De ahogy jobban megismeri, egyre kevésbé tud azonosulni vele, ugyanis a híres bandita kegyetlen, aljas, viselkedése egyre kiszámíthatatlanabb, paranoiás. Saját embereivel is végez, ha úgy érzi kicsit is veszélyt jelentenek rá nézve. A csalódott Robert megegyezik a hatóságokkal, hogy a Jesse fejére kitűzött vérdíjért és büntetlenségért cserébe…ennyi elég is lesz. Végülis leírhatnám az egész történetet, mivel a gyilkost már a címben leleplezik, úgysem szolgálna komoly meglepetésekkel, de a filmben értelemszerűen nem ezen a csattanón van a hangsúly. Viszont a hangulat valami óriási! A rendező, Andrew Dominik vadnyugata nem az amit eddig megszokhattunk…ez valami sokkal mélyebb. Itt nincsenek a főtéren pisztollyal párbajozó, babot zabáló dicső férfiak, akik bátran indulhatnának a “Ki tud minél többet pislantás nélkül a másik szemébe csúnyán nézni” versenyen.  Ez a maga nemében letisztultabb, de sokkal kegyetlenebb világ. Ebben a világban mire elérkezik Jesse James végzete, egyáltalán nem megdöbbentő, hogy valakit hátba lőnek. A gyilkosság mocskos és szánalmas, semmilyen nemes erőt nem sugároz.

A film nem könnyen emészthető, két ember pszicho-összecsapásáról szól. Az egyikük híres és különleges, a másikuk az akar lenni. A jelenetek sokszínűen mutatják be ezt a világot, írják le azt a bonyolult kapcsolatot, ami rajongássa indult és árulással végződik. Azzal az egy lövéssel. A filmnek azonban korántsincs még ezzel vége…az aprólékos, néhol nem teljesen érthető, kicsit talán hosszúra nyúlt bevezető után, a gyilkosság után jön csak a lényeg: hogy vajon mi történik egy olyan emberrel, aki valójában jót tett? Vajon hogy fogadja el mindezt a pórnép? Ezek a film legmaradandóbb jelentei….fantasztikus és egyben tragikus képsorok ezek, ahogy a várt taps elmarad, a tragédia elkerülhetetlen, pedig az igazi gyáva nem Robert, hanem Jesse James volt.

Dominik alkotása nagyon aprólékos (160 perc) és részletgazdag, néha el is kalandozik, legalábbis első nézésre biztosan nem tudunk majd minden jelenetet a helyére tenni. A megértés szempontjából sokat segít nekünk a hiteles narráció. Egyébként a film önmagában is nagyon hiteles és történelemhű,  talán még soha nem készült ilyen Jesse James-ről, hiszen ő későbbiekben is a nép hőse maradt, mintsem kegyetlen gyilkos. A képi világ lenyűgöző…fantasztikus tájakon kalandozunk a kamerán keresztül a hófödte hegyeken át a sárga búzamezőkig. Nem tudom, hogy az operatőr kapott-e érte Oscart, vagy valami díjat, de kitűnő munkát végzett, az biztos. Gyakran kapunk képet a tájakról és a szereplők arcáról is, amire nagy szükségünk is van, mivel egyikük sem egy bőbeszédű alak, nem mondják ki amit éreznek, növelve ezzel is a hitelességet. Szerencsére a szereplők arca elárulja nekünk amit kell…ugyanis a színészek egytől egyik kitűnő játékot nyújtottak. Pitt ezzel ismétcsak bebizonyította, hogy hiába húzzák rá, hogy hollywoodi szépfiú, generációjának egyik legjobbja. Casey Affleck pedig ígéretes karrier előtt áll, már a Hideg nyomon-ban is lenyűgözőt produkált, ahogy itt is (már most több tehetséget látok benne, mint bátyjában, Ben Affleck-ben).

A film hosszú azt el kell mondjam. Talán néhol picit vontatott és zavaros(megfelelő előismeret nélkül..de azért olyan nagy tudásanyag nem kell hozzá), viszont rengeteget ragad meg az akkori világból, a legenda mögé látva egy darab valóságot kapunk, ami nem a népmese, annál sokkal elgondolkodtatóbb. Ugyan mit is várhatunk a sokszor buta és könnyen befolyásolható emberektől, akik még az egyszerűbb szituációkat sem tudják helyesen kezelni, nemhogy a hősük meggyilkolását…azonban a mese mögött rejlő igazságot nem látják, mégis ítélkeznek. Nem látják, hogy ki is volt valójában Jesse James, nem hajlandóak meghallani a brutálisan meggyilkolt áldozatok családjának panaszait sem. Robert Ford nem hős, de gyáva sem volt soha és ez a film az ő tragédiájánka himnusza. Ez a mű egy hiteles korkép a vadnyugat világáról, a történtekről és a legenda valós arcáról. Ha valaki nem 2 óra csihi-puhira vágyik, hanem valami mélyebbre, akkor bátran ajánlom neki.

Zárásként álljon itt Jesse James sírfelirata:“Meghalt 1882. április 3-án
Élt 34 évet, 6 hónapot és 28 napot
Egy gyáva áruló gazfickó lőtte le, aki nem érdemli meg, hogy nevét ide írják.”

I’ll be back

pepo